Valamelyik tévé hiradójában hallom a bombahírt: két diák valahol hazánkban kapott egy-egy pofont. Ez ma egy országos televízióban vezető hír. Én manapság médiasztár lehetnék, persze csak akkor, ha mostanság is megkapnám azokat a taslikat, amelyeket szüleimtől, tanáraimtól, edzőimtől gyermekkoromban kaptam. No és ha a tv mindig beszámolna róla. Szüleim abszolút jogosnak érezték, hogy ők döntsék el adnak vagy nem, jár vagy nem az a pofon. Manapság már nem lenne ehhez joguk, mert ez családon belüli bántalmazás és a törvény bünteti. Amikor a suliban vagy edzésen fenékbe rúgott nevelőm, a szüleink nem rohantak be hozzájuk, nem álltak csak azért mellénk mert a gyerekei vagyunk, rábízták a tanárainkra - miként fegyelmezzenek, mi pedig ha tudtuk ,hogy vétkeztünk inkább eltitkoltuk, szégyelltük a büntetésünket, behúztuk fülünket. Harminc év távlatából is azt gondolom, jót tettek azok a pofonok. Lehet, de ez az idő elmúlt - mondják - haladni kell a korral: manapság pofonok nélkül is lehet illetve kell, kötelességre-, bűntudatra-, felelősségre és jóérzésre nevelni. Biztos így van hiszen azok mondják akik értenek ehhez, én hiszek nekik, csak közben hallgatom a másik bombahírt: beperelték a tanítót, lehülyézték és megverték a tanárt és csak csóválom a fejem...tényleg elhaladt mellettem valami….

Azt terveztem, hogy a lányokkal, családommal sétálunk egy kicsit. Gyönyörű idő,  amolyan hamisítatlan vénasszonyok nyara, mi bajunk lehet- gondoltuk, élvezzük még ki a napsugarakat, ki tudja mikor jön valami nemszeretem idő.  A sétából nem lett semmi, bár egy pillanatra úgy éreztem magam mint Révész Sanyi egykoron egy  Piramis koncerten, mikor előlépett a hatalmas füstből és világgá kiáltotta: …Őszintén akarok élni, minden utam végigjárni - Nem volt időm a nagy sláger kérésének második részét végrehajtani, visszatértem a valóságba: A füst megvolt, ráadásul fojtogatott, Révész Sanyi és friss levegő sehol. Sándor hiányán még valahogy túltettem magam, de az éltető levegőre már nagyobb szükségünk lett volna, így azzal a lendülettel, ahogy kiléptünk az utcára, vissza a lakásba. Ajtó, ablak bezárva – légző gyakorlat: mélyen beszív, lassan kifúj. Oké, most már minden rendben.

Jobb ha felkészülök, tavaszig nem igazán lehetnek ilyen terveim, már ami a sétát illeti. Egyszerűen nincs mit tenni, elindult a fűtési szezon. Tisztelet a kivételnek, de sokaknál ami jön: fáradt olaj, vizes raklap, műanyag, gumi meg minden, semmi nem számít. Se törvény, se szabály. Anyagi kérdés – mondják. Biztos így van, de azért egy dolgot nem értek. Szmogról, autókból kiáramló károsanyagokról regélnek, úniós előirásokról és környezetvédelmi intézkedésekről papolnak, öko-sikertörténetekkel jönnek. Hahaha – nevethetnék, de nincs hozzá kedvem. Fokozottan környezetkímélő autómmal jövök haza és a dombról nézem és látom a várost beborító füstfelhőt. Pekingből az olimpia idején láttam képeket a szmogról és álarcban közlekedő gyalogosokról, higgyék el az a füst semmi volt ehhez képest.

Jó-jó a szomszédom fáradt olajtól kékes füstje nem száll el az Antarktiszig, a légkör ózonrétegét sem biztos, hogy van ideje rombolni, én viszont kimondottan rosszul érzem magam tőle. Vitába semmiképpen sem szállnék olyan polgártársammal akit ez az egész nem érdekel, így marad a lakás vagy az autóm pollenszűrővel megerősített menedéke illetve imádkozni egy kis szélért, hogy fújja magasra a lélek,- és tüdőromboló füstöt. Ennyi jutott most nekem séta helyett a XXI.században, itt az Európai Únió egyik tagországában…
Nem túl sok…